Íme egy béna kép az új szerzeményekről.

Elkísértem egy kollegina/barátnémat a versenyre. Még gondolkodom rajta, hogy döntésem jó volt-e avagy rossz, mert úgy érzem magam, mintha én is lefutottam volna a 10 km-t, pedig csak a "tribünről" követtem az eseményeket.

Mindenesetre jók ezek a futóprogramok - akkora hangulata van. És mindenki egy és mindenki mindenkinek a barátja. Nincsenek ellentétek, negatív érzelmek, szimplán jól érzed magad, mégha nem futsz - akkor is!

Anita 10 km-es távot futott. Olyan sok volt a résztvevő, hogy három hullámban indították a rajtot, ő a másodikban kapott helyet :) Sikerült lefotóznom is a nagy tömegben (de inkább a félmaraton futóit mutatom meg képen is) A rajt után olyan gyorsan zajlottak az események, hogy már csak azt láttam, hogy minden ismerősöm befut a célba a vártnál jóval korábban :) Mindenki nagyon ügyes volt és nagyon szép eredményt ért el a kb. 6000 induló közül :)

Ezúton is gratulálok nekik, mert megérdemlik!

Utaztam.

Utazás közben szeretek olvasni vagy filmet nézni - igen, néha aludni is. De ez most egy filmnézős út volt. A bíró c. filmet néztem meg, Robert Downey Jr. főszereplésével. Szeretem a játékát, ezért is esett a választásom könnyedén erre - és nevetést is ígért a leírás.

Volt nevetés, de a szarkazmus miatt. Inkább más fogott meg a történetben, ami miatt kissé erősebben kezdtek mozogni az agytekervényeim. A filmben a főszereplők 72 éves apa és 3 felnőtt fia, akik közül az egyik a "megtért rosszfiú" szerepében tetszeleg. De nekem nem jött át, hogy annyira rosszfiú lenne. Városi nagymenő? Igen. De apa is, aki szereti a lányát és mindent megtenne érte. Egy ilyen beállításnál számomra elveszik a rosszfiú szerep.

Aztán kiderül, miért is esett ki a pixisből apjánál. 17 évesen autóbalesetet szenvedett a bátyjával, akire fényes baseball karrier várt, de eltört a keze és többé már nem tudott olyan jól játszani. Az apa - a bíró - elítélte saját gyerekét, és javítóintézetbe küldte. Na itt lettem iszonyatosan mérges az öregre. Mert nyilván mindenki követ el hibát és mindenki meg is próbálja azokat helyrehozni.

Főhősünk is próbálkozott: jogi karra ment, évfolyamelsőként végzett az egyik nagy egyetemen, nagyon jó ügyvéd vált belőle, de a családjával nem törődött, saját életet alakított ki magának messze az otthonától. Megértem, teljes mértékben.

Végül, apuka hibát követ el, emberölés vdájával elítélik, fia a védőügyvédje, kiderül, hogy végső stádiumú rákbeteg, elítélik, börtönbe megy. Fia elvesztette az ügyet, de ott a tárgylóteremben sok-sok ember füle hallatára végre megnyílik az öreg. Végre elmondja a fiának, miért haragszik rá, kiderül, miért távolodtak el egymástól.

Nincs heppiend, ez nem olyan jellegű történet volt.

De elgondolkodtam, hogy vajon én mennyire hasonlítok erre a fiúra. Szeretem a családomat? Igen. A saját életemet élem? Igen. Milyen sűrűn látogatok haza? Havonta egyszer.

Nem sokszor, és van, hogy nem értjük meg egymást, de tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk. Ők rám? Kevésbé. Kiszámíthatatlan, mikor tudok tényleg segíteni nekik. Annyival másabb kicsivel az én sztorim, hogy nem vesztünk össze még ennyire, mint a filmben is tapasztalhattam. És nem vagyok annyira haragtartó, meg tudok békélni. Más az amikor olyan dologért veszünk össze, amit ők akarnak tőlem, de az sem tart sokáig. És tény, hogy még balesetet sem okoztam, amiben ennyire maradandó károkat tettem volna.

Szóval mitől vagyunk jók? A cselekedeteink határozzák meg vajon? Vagy más rólunk alkotott véleménye?